Nem edzett meg engem az élet. Mea culpa, mea maxima culpa. Óriási az én szívem, csak jönnek-jönnek befelé az emberek, könnyen fogadom és nehezen eresztem el őket. Nagy gazemberség kell ahhoz, hogy kiparancsoljak valakit, és még akkor is én szégyellem magam miatta.
Nem nagyon tudom én azt se, milyen, amikor egyszer csak elmegy valaki. Akár mert úgy döntött, akár mert az élet, az úristen vagy a kémia törvényei úgy döntöttek.
Amikor te az életembe beléptél, hát azt észre sem vettem. Tökéletesen kitérő egyenesek mentén mozogtunk. Te éppen elkezdtél élni, a fiatal tigris büszkéségével, magabiztosságával és tempójával. Én akkor már más tempóban éltem, a kölykeit nevelő, de már vadászó anyatigris fegyelmével, éberségével, alázatával.
A te életed törvényszerűen felfelé indult, mosolyogva, távolról figyeltem. Az enyém meg egyszer csak a fejemre dőlt. És akkor történt, hogy az életemen túl a szívembe is beléptél.
Addig csak monológokat mondtunk egymásnak, nem vártam, hogy érdekeljen, sőt azt sem, hogy értsd. De az egyik ilyen haszontalan, pusztán feszültséglevezetőnek szánt rövid, ideges monológba egyszer belekérdeztél. Félvállról feleltem, na majd pont téged fognak érdekelni egy negyvenes nő sirámai. Válaszul te elmeséltél egy hárommondatos történetet a saját közelmúltadból. Akkor értettem meg, hogy ez a csikó, bakker, ez érti az én életemet, kitérő egyenesek ide vagy oda. Érti, pontosabban érzi, csak nem onnan nézi, ahonnan én. Nem a felnőtt férfi ült velem szemben, aki természetes önzéssel úgy gondolja, hogy mindenkinek joga van továbbállni egy olyan házból, amit kicsit már megunt, de nincs kedve felújítani, pláne ha a szomszédban megüresedik egy kívülről egész helyesnek látszó kéró. Nem, velem szemben egy fiatal fiú ült, aki úgy érezte, hogy kihátrált mögüle az a férfi, akinek követendő, majd legyőzendő példaképként kellene egész életében mögötte állnia. Egy kisfiú ült velem szemben, akinek hiányzik az apukája.
Nem kértelek, de te végigcsináltad velem az egész pusztító, őrjítő vergődést, majd a nagyon lassú újraépülést és a kiteljesedést is. Biztosan becsapom magam, de ne mondd meg, kérlek. Hadd higgyem, hogy mindvégig azzal biztattál, kimondatlanul, hogy „Anya, ne add fel. Szükségünk van rád.”
A fiam lettél, a haverom, a fiatal tanítómesterem, a barátom. Különleges időszak volt. És most vége.
Vége? Most, amikor az én életem indul felfelé, és a tiéd zötyög át kátyúkon…? Hát nem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.