Múlt a július, közeledett az augusztus. AZelőtt ez az időtlen, forró, lustán és izgatóan értelmetlen percek meg órák időszaka volt, egymás után mentek az ilyen napok, nem tudott betelni a meleg beton érzésével este tizenegykor a teraszon. Azóta viszont AZ az íz jött vissza a szájába mindig, minden évben pontosan ugyanakkor, augusztusban. Még a beton is kihűlt valahogyan. Kurvaélet, hogy én ezt hogy utálom, de így kell lennie, megmondta az összes menő webpszichodiagnoszta, és a családállításon is mindig az történt, hogy más, vagy másnak képzelt helyzetekben is mindig ugyanoda kanyarodott ugyanaz a szereplő. Jaj, oké, persze hogy tudom, hogy parasztvakítás meg külső gerinc, ha már a belső nem nőtt ki – de azért ez az IZÉ akkor is mindig eljött, akkor is, amikor már színarany boldogságban utazta végig az év másik tíz és fél hónapját.
Először azt hitte, csak a kánikula teszi, azok a ferde, éles, sivatagszerű fények. Öregszem, romlik a szemem, káprázik az agyam. De akármit vetített a homloka belső felére, előbb-utóbb mindig dobolni kezdett a fejében a gondolat, az emlék, vagy zúgott, mint egy légvédelmi sziréna, vagy belecsapott, mint a hirtelen fejfájás. Mintha látta volna azokat az embereket, mintha ott lett volna velük, mögöttük, mellettük, közöttük akkor, amikor elhatározták, hogy keresztülgyalogolnak mindenen, valaki más világán, valaki más egész életén. Mintha akkor arra kényszerítették volna, hogy végignézzen egy szeretkezést, egy nyilvánosat, amit az egész világ lát már, ő az utolsó, akit a rendező belök a színpadra, és akkor minden szereplő és a közönség is hangosan röhögni kezd, hát, kisanyám, te meg hol a fenében voltál, itt már mindenről lemaradtál, nézd csak meg, milyen élet folyik itt, hát mi közöd neked mindehhez, menjél szépen, tedd a dolgod, kevés vagy te ehhez, mindig is az voltál. És a kicsi, béna, fakó, láthatatlan színész jobbra hátul el, taps nincs.
Hallotta a nevetést, látta a vállak sajátságosan felelőtlen rándulását – sajnálom.
Augusztus végére mintha az egész világnak AZ lett volna az íze, a szaga, a színe. Rácsodálkozott, ez eltartott úgy szeptember közepéig, egyre nőtt a nyaka körül ez a bitang lekvárszag, Keserű, mondják, igen, az, sűrű, csúszós, keserű, irgalmatlan. Nem lehet lenyelni. Kaparja a torkot. Feszíti a gyomrot, böki a májat. Gyógyszereket kezdett szedni, de tudta, hogy hazudik magának, és azt is tudta, hogy soha soha nem fog ez a gombóc kiszakadni belőle, egyszerűen nem, van ilyen, sors, csapás, döntéseim következménye.
A szeptember rémálmok sora, mindig ugyanaz, minden nap ugyanakkor, olyan sablonos, mintha valami barom mikroblogon olvasná. Négy óra huszonhárom – soha nem fogja megtudni, mi történt valamikor valahol négy óra huszonhárom perckor, de két hét után már elaludni sem tud, mert nem akar felébredni minden hajnalban ugyanabban a pillanatban arra, hogy fáj a torka és dagadnak az erek a nyakán, annyira szeretne ordítani – és persze egy hang se jön ki…
Második hét. Kellemesnek mondott keleti dallamok kísértik, ma már csak nevet ezen is, pedig okos, nagyon okos dolgok ezek – de a gondosan egymás mellé komponált hangok neki mind mind csak gyászharangszó. Elvész, elmúlik, meghal, vége. Elvész, elmúlik, meghal, vége.
És közben kérdez a világ, kér a világ, mond a világ, elvár a világ, megy a világ. Csak én nem megyek sehová, itt akarok maradni, ne húzzátok ki alólam a szőnyeget, mert lezuhanok, különben is, ez az én szőnyegem, senki nem veheti el tőlem, hiszen ezen áll az egész életem.
Harmadik hét. Hát akkor menjen. Menjen az életem, de én nem mehetek. Dolgom van. Az életem elment, a dolgomat itt hagyta. Hát akkor én meg itt hagyom nektek a figurámat, azt, akit olyan jól ismer és kedvel és felzabál a világ. Csak ne keltsek feltűnést, csak ne akarjon rám figyelni senki. Egészen kicsi akarok lenni. Nagyon könnyen megy, a számat, a torkomat, a gyomromat, az összes beleimet megtölti a fullasztó lekvár, nem megy le oda már egy korty víz se. Minden felesleges világi hívság szépen lehullik rólam. Haj, köröm, formák, vonalak, mosoly, ragyogás, élet. Ami marad, az annyira pontosan elég, hogy az itt hagyott dolgokat még elintézze. Más úgyse kell nekem már soha többet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.