Nem edzett meg engem az élet. Mea culpa, mea maxima culpa. Óriási az én szívem, csak jönnek-jönnek befelé az emberek, könnyen fogadom és nehezen eresztem el őket. Nagy gazemberség kell ahhoz, hogy kiparancsoljak valakit, és még akkor is én szégyellem magam miatta.

Nem nagyon tudom én azt se, milyen, amikor egyszer csak elmegy valaki. Akár mert úgy döntött, akár mert az élet, az úristen vagy a kémia törvényei úgy döntöttek.

Amikor te az életembe beléptél, hát azt észre sem vettem. Tökéletesen kitérő egyenesek mentén mozogtunk. Te éppen elkezdtél élni, a fiatal tigris büszkéségével, magabiztosságával és tempójával. Én akkor már más tempóban éltem, a kölykeit nevelő, de már vadászó anyatigris fegyelmével, éberségével, alázatával.

A te életed törvényszerűen felfelé indult, mosolyogva, távolról figyeltem. Az enyém meg egyszer csak a fejemre dőlt. És akkor történt, hogy az életemen túl a szívembe is beléptél.

Addig csak monológokat mondtunk egymásnak, nem vártam, hogy érdekeljen, sőt azt sem, hogy értsd. De az egyik ilyen haszontalan, pusztán feszültséglevezetőnek szánt rövid, ideges monológba egyszer belekérdeztél. Félvállról feleltem, na majd pont téged fognak érdekelni egy negyvenes nő sirámai. Válaszul te elmeséltél egy hárommondatos történetet a saját közelmúltadból. Akkor értettem meg, hogy ez a csikó, bakker, ez érti az én életemet, kitérő egyenesek ide vagy oda. Érti, pontosabban érzi, csak nem onnan nézi, ahonnan én. Nem a felnőtt férfi ült velem szemben, aki természetes önzéssel úgy gondolja, hogy mindenkinek joga van továbbállni egy olyan házból, amit kicsit már megunt, de nincs kedve felújítani, pláne ha a szomszédban megüresedik egy kívülről egész helyesnek látszó kéró. Nem, velem szemben egy fiatal fiú ült, aki úgy érezte, hogy kihátrált mögüle az a férfi, akinek követendő, majd legyőzendő példaképként kellene egész életében mögötte állnia. Egy kisfiú ült velem szemben, akinek hiányzik az apukája.

Nem kértelek, de te végigcsináltad velem az egész pusztító, őrjítő vergődést, majd a nagyon lassú újraépülést és a kiteljesedést is. Biztosan becsapom magam, de ne mondd meg, kérlek. Hadd higgyem, hogy mindvégig azzal biztattál, kimondatlanul, hogy „Anya, ne add fel. Szükségünk van rád.”

A fiam lettél, a haverom, a fiatal tanítómesterem, a barátom. Különleges időszak volt. És most vége.

Vége? Most, amikor az én életem indul felfelé, és a tiéd zötyög át kátyúkon…? Hát nem.

Ha én férfi volnék, kikérném magamnak, hogy ezekben a filmekben úgy ábrázolnak bennünket, mint szocializálatlan, ösztönvezérelt vadállatokat, akik a félhomályban megbújva lesik az áldozataikat, és ha meglátnak egy fedetlen női testrészt, legyen az akár a legintimebb is, magától értetődően és lelkiismeret-furdalás nélkül arra gondolnak, hogy „ezt nekem tette ide, én ezt most megszerzem, mert ez az enyém”.

Kikérném magamnak, hogy a társadalom gyermeteg személyiségnek tart, aki nincs tisztában azzal, hogy hol végződik az én, és hol kezdődik a másik. Aki nem érti azt az egyszerű mondatot, hogy „eddig és ne tovább”. Akinek a fejében az „ismerkedési szándék” a szexuális aktus szinonimája. Akire még felnőtt korában is a nőknek kell figyelniük, úgynevezett „megfelelő viselkedéssel” megelőzve a bajt, hiszen nekem természettől fogva nem kenyerem az önuralom.

Ha férfi volnék, számomra a férfiség azt jelentené, hogy csak a velem egy súlycsoportba tartozókkal mérkőzöm, és csak egyenlő fegyverekkel vagyok hajlandó küzdeni. Nem emelek kezet a nálam védtelenebbre, még akkor sem, ha a másik figyelmetlenségből, éretlenségből, butaságból, akár rosszul értelmezett hiúságból vagy megfelelni vágyásból saját magát hozza védtelen helyzetbe. Egy magára valamit is adó férfi egyszerűen nem tesz ilyet. Jogom van nem tisztelni a gyengébbet, jogom van elítélni azért, mert ostobaságot csinál – de nincs jogom visszaélni a gyengeségével. Átlépem, de nem rúgok bele, sőt, ha valaki más belerúg, megvédem. Mert én vagyok a teremtés koronája, és nem viselkedem féregként.

Ha férfi volnék, a remek, tiszteletreméltó, erős, sugárzó, érző lelkű férfiak nevében hangosan követelném, hogy a törvény a legnagyobb szigorral büntesse azokat, akik a fenti suta esettanulmány szerint féreg módjára bánnak a náluk gyengébbekkel.

Drága férfiak, akiket olyan nagyon szeretünk és tisztelünk – ne hagyjátok, hogy a társadalom ennyire tartson benneteket. Sokkal többek vagytok ti ennél.

Múlt a július, közeledett az augusztus. AZelőtt ez az időtlen, forró, lustán és izgatóan értelmetlen percek meg órák időszaka volt, egymás után mentek az ilyen napok, nem tudott betelni a meleg beton érzésével este tizenegykor a teraszon. Azóta viszont AZ az íz jött vissza a szájába mindig, minden évben pontosan ugyanakkor, augusztusban. Még a beton is kihűlt valahogyan. Kurvaélet, hogy én ezt hogy utálom, de így kell lennie, megmondta az összes menő webpszichodiagnoszta, és a családállításon is mindig az történt, hogy más, vagy másnak képzelt helyzetekben is mindig ugyanoda kanyarodott ugyanaz a szereplő. Jaj, oké, persze hogy tudom, hogy parasztvakítás meg külső gerinc, ha már a belső nem nőtt ki – de azért ez az IZÉ akkor is mindig eljött, akkor is, amikor már színarany boldogságban utazta végig az év másik tíz és fél hónapját.

Először azt hitte, csak a kánikula teszi, azok a ferde, éles, sivatagszerű fények. Öregszem, romlik a szemem, káprázik az agyam. De akármit vetített a homloka belső felére, előbb-utóbb mindig dobolni kezdett a fejében a gondolat, az emlék, vagy zúgott, mint egy légvédelmi sziréna, vagy belecsapott, mint a hirtelen fejfájás. Mintha látta volna azokat az embereket, mintha ott lett volna velük, mögöttük, mellettük, közöttük akkor, amikor elhatározták, hogy keresztülgyalogolnak mindenen, valaki más világán, valaki más egész életén. Mintha akkor arra kényszerítették volna, hogy végignézzen egy szeretkezést, egy nyilvánosat, amit az egész világ lát már, ő az utolsó, akit a rendező belök a színpadra, és akkor minden szereplő és a közönség is hangosan röhögni kezd, hát, kisanyám, te meg hol a fenében voltál, itt már mindenről lemaradtál, nézd csak meg, milyen élet folyik itt, hát mi közöd neked mindehhez, menjél szépen, tedd a dolgod, kevés vagy te ehhez, mindig is az voltál. És a kicsi, béna, fakó, láthatatlan színész jobbra hátul el, taps nincs.

Hallotta a nevetést, látta a vállak sajátságosan felelőtlen rándulását – sajnálom.

Augusztus végére mintha az egész világnak AZ lett volna az íze, a szaga, a színe. Rácsodálkozott, ez eltartott úgy szeptember közepéig, egyre nőtt a nyaka körül ez a bitang lekvárszag, Keserű, mondják, igen, az, sűrű, csúszós, keserű, irgalmatlan. Nem lehet lenyelni. Kaparja a torkot. Feszíti a gyomrot, böki a májat. Gyógyszereket kezdett szedni, de tudta, hogy hazudik magának, és azt is tudta, hogy soha soha nem fog ez a gombóc kiszakadni belőle, egyszerűen nem, van ilyen, sors, csapás, döntéseim következménye.

A szeptember rémálmok sora, mindig ugyanaz, minden nap ugyanakkor, olyan sablonos, mintha valami barom mikroblogon olvasná. Négy óra huszonhárom – soha nem fogja megtudni, mi történt valamikor valahol négy óra huszonhárom perckor, de két hét után már elaludni sem tud, mert nem akar felébredni minden hajnalban ugyanabban a pillanatban arra, hogy fáj a torka és dagadnak az erek a nyakán, annyira szeretne ordítani – és persze egy hang se jön ki…

Második hét. Kellemesnek mondott keleti dallamok kísértik, ma már csak nevet ezen is, pedig okos, nagyon okos dolgok ezek – de a gondosan egymás mellé komponált hangok neki mind mind csak gyászharangszó. Elvész, elmúlik, meghal, vége. Elvész, elmúlik, meghal, vége.

És közben kérdez a világ, kér a világ, mond a világ, elvár a világ, megy a világ. Csak én nem megyek sehová, itt akarok maradni, ne húzzátok ki alólam a szőnyeget, mert lezuhanok, különben is, ez az én szőnyegem, senki nem veheti el tőlem, hiszen ezen áll az egész életem.

Harmadik hét. Hát akkor menjen. Menjen az életem, de én nem mehetek. Dolgom van. Az életem elment, a dolgomat itt hagyta. Hát akkor én meg itt hagyom nektek a figurámat, azt, akit olyan jól ismer és kedvel és felzabál a világ. Csak ne keltsek feltűnést, csak ne akarjon rám figyelni senki. Egészen kicsi akarok lenni. Nagyon könnyen megy, a számat, a torkomat, a gyomromat, az összes beleimet megtölti a fullasztó lekvár, nem megy le oda már egy korty víz se. Minden felesleges világi hívság szépen lehullik rólam. Haj, köröm, formák, vonalak, mosoly, ragyogás, élet. Ami marad, az annyira pontosan elég, hogy az itt hagyott dolgokat még elintézze. Más úgyse kell nekem már soha többet.